A hetvenhat éves Bognár Istvánt és a nála két évvel idősebb Németh Imrénét arra kértük, elevenítsék fel gyermek- és fiatalkori emlékeiket és idézzék meg azokat az időket, amikor még nagy élet és pompa volt a kastély falai között.
Ministránsok nyakig lekvárosan
– A grófi gyerekekkel – amikor itthon voltak – együtt játszottunk a kastélyparkban – idézte föl gyerekkorát Pista bácsi. – Bélára emlékszem vissza a legjobban, hiszen ő csak néhány évvel volt idősebb, mint én. Bújócskázni szoktunk, és az egész falu az ő kerékpárjukon tanult meg biciklizni. Volt egy bricskája, egyszemélyes, egylovas, de azon mindig egy kupac gyerek lógott, mert Béla gróf maga mellé vett mindenkit, aki éppen arra járt, aztán mentünk árkon-bokron keresztül, még a nyaka körül is ültek.
– Iloncsi grófnő egy kicsit tartózkodó volt, de nagyon barátságos ő is – fűzi tovább az emlékezés fonalát Emma néni.
– A szakácsnénak, Náncsi néninek kiadta, hogy a gyerekeknek almát, cukorkát és más gyümölcsöt osztogasson, és mise után vajas és zsíros kenyeret is kaptunk.
– Volt, hogy az összes ministráns csupa lekvár volt, úgy összekentük magunkat – tette hozzá a történethez Bognár István. – A grófnő nagyon szépen rajzolt. Egyszer sétálgattak a faluban, a padokon kint ültek az öreg parasztemberek. Néhány perc alatt úgy lerajzolta őket, hogy a fénykép sem hasonlított jobban rájuk. Igaz magyar volt az egész család, a kastély parkjában az aradi vértanúk emlékére egy kis ligetet alakítottak ki, és tizenhárom fával ültették körbe, ma is megvannak ezek. Gyakran jöttek Dénesfára a rokonaik is, előkelő emberek, a grófnő azokkal sétálgatott, Pallavicini meg Károlyi grófnék, és ezek az asszonyok mind magázták egymást, pedig hát rokonok voltak.
Kevesen tudtak a temetésről
– Iloncsi grófnőt méltóságos asszonynak szólítottuk, és ha találkoztunk, kezet csókoltunk neki – emlékezett tovább Emma néni. – Pál gróf, a másik fiú komolyabb volt, vele nem találkoztunk annyit. Igaz, idősebb is volt nálunk. Miklós pedig elesett a háborúban, valahol a román határszélen, az ő hamvait valamikor a hatvanas években hozták haza, és a parkban, a rózsadombon temették el. A kápolnában ravatalozták fel és ott búcsúztatták, de nem sokan tudtunk a temetésről. Béla grófot is ott hantolták el, őt 1986-ban hozták haza, szintén egész titokban.
Pista bácsi és Emma néni szívesen emlékezett vissza a dénesfai búcsúkra is. Mint mondják, az egész vármegyében híresek voltak ezek a mulatságok, amikre pénzük is volt, mert a gróf nem bánt szűkmarkúan a cselédjeivel.
– A búcsúkra az angolkisasszonyok is mindig meghívást kaptak – folytatta Emma néni. – Micsoda finom kezeik voltak, gyönyörűek, cukorkát, meg más apróságokat vettek a falubeli gyerekeknek. Teniszeztek is, mi szedtük nekik a labdát, szerettük nézni őket, néha adtak is egyet-egyet, talán még most is van belőle otthon. Itt lakott velük a kegyelmes asszony is, a gróf úr édesanyja, nagyon aranyos volt, minden évben kijött az iskolába Mikuláskor vagy karácsonykor, és egy nagy kosár ajándékot hozott magával.
Befogadták a családot
Az államosításkor aztán elvették a kastélyt a Czirákyaktól, és az úgynevezett kiskastélyban, a titkári lakásban húzták meg magukat, de rövidesen onnan is menniük kellett. A falusiak azonban nem hagyták magukra egykori jótevőiket. Befogadták a grófi családot.
– Nagyéknál kaptak szállást, itt a mostani hivatallal szemben – említi meg Emma néni. – Biztosan voltak tartalékaik és abból éltek. Az emberek nem engedték, hogy bántódásuk essék, hiszen szerették őket, és így hálálták meg azt a sok jót, amit korábban a Czirákyak adtak Dénesfának.
– Egyszer sétálgattam az utcán, és kiszólt az ablakon a grófnő, hogy szétment a gyúródeszkája, pofozzam helyre – mesél tovább Pista bácsi. – Utánam szólt: de aztán úgy tegye ám rendbe, Pistukám, hogy finom tésztát gyúrhassak rajta. Gondoltam magamban, mintha a méltóságos asszony csak egyszer is gyúrt volna életében.
Pál ma is hazajár
– Méltósággal viselték sanyarú sorsukat is, az biztos, az öreg gróf jó kedélyű volt még ekkor is – említi meg Emma néni.
– „Mejjes" kötényben járt, gyakran láttuk az udvaron üldögélni, amint dolgozott valamit éppen – teszi hozzá Pista bácsi. – Ha elment valaki az utcán, kikiabált neki, hiszen ismert mindenkit a faluban.
– A gyerekek nem voltak velük már ekkor, ha jól tudom, a Pál valahol az őserdők körül telepedett le, és ott kezdett gazdálkodni – mondja Emma néni.
– Iloncsi grófnő mesélte egyszer az orvosi rendelőben, hogy őt is el akarja vinni magával. Ha jól emlékszem, az öreg gróf már ekkor nem élt, úgy a hatvanas években lehetett ez, aztán később el is ment vele. József gróf sírja itt van Dénesfán, a temetőben. Pál gróf azóta is volt itthon, először mindig a régi komornájukat látogatta meg, Kiss Mariska nénit, meg Könczöl Imrééket, mivel ő olyan bennfentes ember volt a gróféknál is. Nem- hiába hívták úgy, hogy színész, ők gondozták amúgy Miklós sírját is.
„ Emberséges emberek voltak mindannyian, az biztos. Hiába, hogy grófnak születtek, mindig mindenben azt nézték, hogyan tudnak segíteni és jót tenni az egyszerű emberrel."
Titokzatos utasok
1921 októberében Cziráky József gróf és Iloncsi grófnő Béla fiának keresztelőjét tartották a kastélyban. Főrangú társaság gyűlt össze, és ekkor érkezett a falu határába repülővel IV. Károly, az utolsó magyar király és felesége, Zita királyné. A hírről csak kevesen tudtak a vendégek közül. A titokzatos utasok aztán a kastélyparkon keresztül folytatták útjukat Kenyeribe, gróf Cziráky György kastélyába. A grófi család a gép landolásának helyszínén kerek kápolnát emeltetett a király tiszteletére.
Megjelenés helye: Kisalföld, Szerző: Cs. Kovács Attila